Dr. Alexay Zoltán élete

Dr. ALEXAY ZOLTÁN

(Pápa, 1937. szeptember 18. – Győr, 2025. június 7.)

Tanár – Természetkutató – Természetfotós

Dr. Alexay Zoltán 1937-ben született Pápán. Édesapja, Alexay Zoltán, és édesanyja, született Varga Olga, szeretetteljes, tudásra ösztönző családi légkörben nevelték. Gyermekkorában nagyapja, az elismert állatorvos révén korán kapcsolatba került az élővilággal. A természet, az állatok és a falusi élet ritmusa meghatározta egész gondolkodását. Már kisgyermekként figyelte az évszakok váltakozását, a szántóföldek életét, a madarak mozgását. A pápai gyermekévek alatt formálódott benne az a figyelmes, kutató tekintet, amely később a tanári pályát és a fényképezőgépet egyaránt vezette.

A pápai Petőfi Sándor Gimnáziumban tanult, majd a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett biológia–földrajz szakos tanári diplomát, 1984-ben pedig a természettudomány doktora címet. Tanárként már korán felismerte, hogy a tudás átadása nemcsak szavakkal, hanem élményekkel is történik.

1961 és 1965 között a győri Kazinczy Gimnázium tanáraként kezdte pedagógiai pályáját. 1965 és 1967 között a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megyei szaktitkáraként a tudomány népszerűsítésén dolgozott, majd visszatért a Kazinczy Gimnáziumba, ahol 1993-ig tanított. A tantermet gyakran a természet váltotta fel: diákjaival a Szigetközbe járt, ahol az élővilágot nem könyvből, hanem az ártéri erdők, rétek és vizek valóságából tanulmányozták. A természet szeretetét szenvedéllyel és türelemmel adta tovább – sokak számára egész életre szóló útravalóként.

A fényképezésben nem a technikai tökéletesség vonzotta, hanem az „észrevevés művészete”. A fény és árnyék játékát, a növények és állatok apró mozdulatait, a vízfelületek rezdüléseit figyelte meg tudósi pontossággal és művészi érzékenységgel. Képein a természet nemcsak szépség, hanem üzenet is volt – figyelmeztetés és tiszteletadás egyszerre. Szeretett analóg gépeivel dolgozni, türelemmel komponálva minden képet, mintha tudta volna, hogy a pillanat soha nem ismétlődik.

A Szigetköz vált életének szimbólumává és szellemi otthonává. Nemcsak a tájat, hanem annak embereit, mesterségeit, hagyományait is kutatta. Dokumentálta a halászat, a kosárfonás, a hajóépítés és a fűzfeldolgozás lassan eltűnő világát. Munkái ma már nemcsak természeti, hanem néprajzi értékű felvételek is. A víz, a nád, a fa és a fény nyelvén mesélte el a Szigetköz történetét, ahol a természet és az ember élete évezredeken át összefonódott.

Több mint száz egyéni fotókiállítása volt itthon és külföldön, melyek a természet tiszteletére és a felelősségre hívták fel a figyelmet. Művei, könyvei és előadásai a tudomány és a művészet határán egyensúlyoznak, mindig a közérthetőség és a hitelesség jegyében.

Nevéhez számos könyv és album fűződik:

Ember és táj (1982), Ezer sziget országa Timaffy Lászlóval (1988), Szigetköz (1989, 2011), Változó Szigetköz (1997), Magyarország madarai (1998), Évszakok (2005), Számvetés (2008), A természet képekben (2017), Csendes vadászat (2022), és A természet rejtett szépségei (2024).

Tudományos írásaiban a Duna elterelésének következményeit és a Szigetköz változásait elemezte. Kritikus, mégis derűs hangon szólt a természet pusztulásáról, mindig reményt és felelősséget keresve az emberi döntések mögött. Munkássága egyszerre volt figyelmeztetés és tanúságtétel: az ember helyét a természetben mindig szolgálatként értelmezte.

2008. március 15-én vehette át a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, majd a Pro Urbe Győr díjat (2010) és a Csizmadia Andor-díjat (2021). Számára ezek az elismerések nem rangot, hanem biztatást jelentettek – hogy folytassa a természet és az ember kapcsolatának bemutatását.

Szerető férj, édesapa és nagyapa volt, aki családjában találta meg a mindennapok békéjét. Szerette a csendes figyelmet, az esti sétákat, a beszélgetéseket, amelyekben újabb gondolatok születtek. Közvetlen, derűs, néha tréfás, máskor elmélyülten hallgató ember volt, aki mindig megmaradt kíváncsinak – a világra, a természetre és az emberekre.

Élete nyolc évtizede a tudás, a hit és az alázat példája. Képei, könyvei és tanítványai ma is továbbadják azt, amit ő képviselt: a természet tiszteletét, a csend értékét, a figyelem felelősségét. Öröksége nem csupán fotókban, hanem szemléletben él tovább – mindazokban, akik a természetben nem tárgyat, hanem társat látnak.

„Hat évtized tapasztalatát nem lehet megtanulni – csak megélni.”

– Dr. Alexay Zoltán

Timaffy László és Alexay Zoltán – a Szigetköz krónikásai

A Szigetköz világa két elhivatott ember munkásságán keresztül vált a magyar kultúra részévé. Timaffy László néprajzkutató és Dr. Alexay Zoltán természettudós-fotós más-más szemmel, de azonos szeretettel közelítettek e tájhoz. Timaffy a szigetközi emberek életét, hiedelmeit és mesterségeit örökítette meg, Alexay pedig a természet változásait, a víz és fény örök játékát rögzítette fényképein.

Közös művük, az Ezer sziget országa (1988) nem csupán könyv, hanem vallomás a táj és az ember egymásrautaltságáról. Ebben a munkában a két szerző tudása és érzékenysége egyesült: Timaffy szavaival és Alexay képeivel a Szigetköz szelleme szólal meg – az a világ, amelyben a természet és az ember még egyazon rend szerint élt.

Barátságuk mély kölcsönös tiszteleten alapult. Alexay Zoltán sokszor emlegette, hogy Timaffy László „megtanította látni az embert a tájban”, miközben ő maga „a tájat tanította meg látni az emberben”. Kettejük munkája ma már pótolhatatlan dokumentuma annak, hogyan lehet a tudományt, a néphagyományt és a művészetet egymásba fonni a megőrzés szolgálatában.

2025 június 7-én, 88. születésnapja előtt néhány hónappal távozott közülünk.

Emlékét nem csak két szerető lánya, Judit, Adrienn és családja őrzi, hanem az a számtalan szigetközi és nem szigetközi ember, akik ismerték életében Dr. Alexay Zoltán tanár urat, „Zoli bácsit”, aki nemes tartásával, sokat mondó, őszinte szavaival igazi példakép lehetett sokunk számára.

Köszönjük a szolgálatod!

Örökké él az, akire örökre emlékeznek.