A Duna elterelése és a Szigetköz katasztrófája

…amikor „papírtigris” felüvöltött

1989-ben a magyar kormány egyoldalúan beszüntette a nagymarosi vízlépcső építését, elindítva ezzel egy olyan folyamatot, amely a Duna folyam szigetközi szakasza feletti egyoldalú szlovák oldali eltereléséhez vezetett, ezzel hazánk legnagyobb környezeti katasztrófáját okozva.

Az előzmények

A Duna érintett szakaszának szabályozása nem új keletű, már a XX. század első felében megfogalmazódott az igény mind hajózási, mind energetikai szempontból egy jobban hasznosítható Duna meder fejlesztésére, egy jól működő vízlépcsőrendszer segítségével. A Duna hazai szakasza középszakasz jellegű, lassabb folyású, mint a felette lévő szakaszokon, az erőművek meghajtásához elegendő és megfelelő természetes vízi energia beavatkozások nélkül nem áll rendelkezésre, az erőműrendszer előtt hatalmas mesterséges tározó tavakkal lehet a megfelelő vízmennyiséget biztosítani, amely vízoszlop helyzeti energiáját már megfelelő hatékonysággal lehet munkába fogni az erőművek turbinái segítségével.

Úgy képzelték, hogy a folyószabályozás, vízlépcsőrendszer és egy hajózási csatorna kiépítése felvirágoztatná a magyar dunai hajózást is, illetve a folyami hajók mellett a tengerhajózás is megindulhatna, hiszen nem csak a folyami, hanem a tengerjáró hajók is fel tudnának menni a Duna ezen szakaszán Pozsonyig, és onnan tovább az Északi-tengerig a Duna-Rajna-Majna csatornán, Pozsonynál egy hatalmas, 60 hektáros, modern kikötőrendszert képezve.

Az első erre vonatkozó terveket az 1950-es években Dr. Mosonyi Emil professzor által vezetett csapat vetette papírra a Budapesti Műszaki Egyetemen, ezek azonban a mindenkori környezetvédelmi, ökológiai és leginkább politika okok miatt számtalanszor megváltoztak.

Azt tudni kell, hogy az erőműrendszer ellen is számtalan érvet sorakoztattak fel a létesítményeket ellenzők, például az energiatermelés hatékonyságának hiányára, a megtérülésének kérdésességére hivatkozva, de veszélyesnek ítélték az üzemvízcsatorna állandó, Bősnél a terepszintnél 14 méterrel magasabb vízszintjét, mely folyamatos árvízvédelmi veszélyeztetettséget okozhatna, egy földrengés vagy az üzemvízcsatorna gátjaiban keletkezett szerkezeti sérülés esetén ez a hatalmas vízoszlop a feltételezésük szerint elpusztította volna a Csallóközt és a Szigetközt is veszélyeztette volna. Környezetvédelmi, ökológiai aggályok is akadtak bőven.

---

Mosonyi Emil Mosonyi Emil a vízépítés számos szakterületének, de elsősorban a vízerő-hasznosításnak nemzetközileg elismert szakértője volt. Mosonyi Emil a Wisconsini Egyetemen (Milwaukee, USA) vendégprofesszor, a Nemzetközi Vízépítési és Környezetvédelmi Mérnöki Intézetben (Delft, Hollandia), s a NORAD Vízerő-hasznosítás Tanfolyamán (Trondheim, Norvégia) előadó volt. Ezzel párhuzamosan az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) megbízott főszakértőjeként működött. 1978-ban tagja volt Tajvanon a szivattyús energiatározók tanácsadó bizottságának, 1979-ben a Duna Égei-tenger vízi út kerettervének szakértője, s a Nemzetközi Természetvédelmi Unió görögországi tanácsadója. Mosonyi Emil könyvei és cikkei több nyelven is megjelentek. Fő műve a Vízerő-hasznosítás magyar-, német-, angol-, legutóbb kínai nyelven jelent meg. Több mint 200 szakcikket írt.

Tiszteletbeli professzor címmel tüntette ki több egyetem: a Wisconsin-Milwaukee Egyetem 1975-ben, a Müncheni Műszaki Egyetem 1976-ban, a Liege-i Egyetem 1980-ban, és a Northwestern Egyetem (USA) 1982-ben.

Kiemelkedő tudományos munkásságát Magyarországon 1953-ban a Kossuth Díjjal, az Egyesült Államokban az Országos Tudományos Alapítvány “Külföldi Tudós” tagságával, Franciaországban a Vermeil Éremmel (Párizs, 1973.), Ausztriában a Bécsi Műszaki Egyetem a Prechtl lovag éremmel ismerték el. 2002 júniusában, a 4. Nemzetközi Vízügyi Szimpóziumon dr. Mosonyinak Pérez de Cuéllar, az ENSZ volt főtitkára, a “Nagydíjat” s az ezt jelképező szobrocskát adta át.

---

1963 áprilisában a Magyar Népköztársaság és Csehszlovák Szocialista Köztársaság megállapodtak abban, hogy közös beruházási programot dolgoznak ki a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer kialakítására. A végleges tervezet 1973-ban készült el, a programot a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánya 1974. januári határozatával, a Magyar Népköztársaság kormánya pedig 1974. februári határozatával fogadta el és engedélyezte a beruházás előkészítését. A felek a megvalósítás érdekében ún. Közös Egyezményes Terv kidolgozásához kezdtek, ezt 1976. május 6-án kormányközi egyezmény rangra emelték.

1977. szeptember 16-án került sor a két állam közötti szerződéskötésre, melyet a magyar fél 1978. évi 17. sz. törvényében ratifikálta. A 77-es megállapodás rögzítette azt is, hogy a jövőben a mesterséges, Bős-re vezető csatorna kapja a teljes vízhozam több mint 90%-át. A szerződő felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy az energiatermelő berendezéseket 1986-1990 között helyezik üzembe.

Hogyan működött volna az eredeti tervek szerint a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer?

A rendszer elemei:
Az eredeti tervek szerint az erőműrendszer a Pozsony és Budapest közötti, több mint 200 kilométeres szakaszon épült volna ki, két nagyobb rendszert képezve. A felső rendszer fő létesítményei a Pozsony és Dunakiliti között lévő mesterséges tározótó, a Dunakiliti duzzasztómű, az üzemvíz csatorna, a Bősi (Gabcikovo) vízerőtelep és hajózszilip , az alsó, kisebb rendszer a Nagymarosi vízerőmű és hajózsilip, a felette lévő tározótér (ez az ár-apály csillapításban játszott volna szerepet, normál áramtermelő képesség mellett).

Működése:

A Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer eredeti tervek szerint a következőképpen alakult volna: Pozsony alatt létesül egy mesterségesen duzzasztott tározó tó, melynek a vizét Dunakiliti térségében épített gát segítségével duzzasztják fel. Ennek a vizét a Dunával párhuzamos, csehszlovák területen kialakított 25 kilométeres üzemvíz csatornába vezetik, aminek következtében a Duna eredeti medrében a vízhozam 2,5%-a maradt volna meg. A Duna vizének nagy része a mesterséges csatornán keresztül a Bősnél (Gabcikovo) emelt gát turbinái segítségével villamos energiát termel, végül Szapnál (Sap) visszatér a Duna eredeti medrébe. A dunakiliti duzzasztómű az áramtermelés mellett a víz elosztásában játszott volna szerepet. A nagymarosi műtárgy egészen Bős alvízéig duzzasztotta volna vissza a Duna vizét, ez a csúcsra járatás okozta árhullámok hatását szabályozta és csillapította volna és emellett áramtermelő szerepe is lett volna a dunakanyari műtárgynak. Ezen a szakaszon Bős és Nagymaros között kiépült volna a bal és jobb part mentén egy egy védvonal is, mert nagymarosi műtárgy a legnagyobb korábban mért vízszint fölé duzzasztotta volna a Duna vizét.

Mi az a „csúcsra járatás”

A felső erőmű rendszer nem folyamatosan, hanem ún. „csúcsra járatva” termelte volna az áramot, ami a következőt jelentette: naponta kétszer engedték volna a turbinákra a vizet, mely egy-egy árhullám formájában jelentkezett volna, ezért volt szükség a Nagymarosra tervezett rendszerre, ami az árhullámot az oda tervezett duzzasztó és a felette elterülő szintén mesterséges tó egyenlítette volna ki.

Kezdődnek a problémák

Jelentős gazdasági nehézségek hatására 1981-ben államközi tárgyalások kezdődtek a beruházás elhalasztásáról, esetleges elhagyásáról is. 1983-ban, Prágában a két fél együttesen aláírta a beruházást 5 évvel időben eltoló szerződést, ugyanitt állapodtak meg a végső befejezés új időpontjáról is, mely 1995 lett. Ezt később Budapesten 1989. február 6-án 1994-re módosították. A beruházást mindkét fél hitelből biztosította, 1989-re a Csehszlovák oldalon megépültek a töltések, hazai oldalon épült a dunakiliti duzzasztó és nekiálltak a nagymarosi műtárgy építésének is.

A 80-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy önerőből a magyar fél nem tudja a beruházást folytatni, ezért 1986-ban egy osztrák céggel a Dunakiliti műtárgy, míg egy jugoszláv céggel az alvíz csatorna kotrási munkálataira kötött szerződést, speciális hitelkonstrukció (osztrák bankkölcsön) formájában.

A környezetvédelem és a politika közbeszól

A világban egyre nagyobb teret nyert és egyre erősebb lobbierőre tett szert a környezetvédelem, amely új szemléletmóddal közelítette meg a beruházásokat, az anyagi javak felhalmozását. Megszületett a fenntartható fejlődés fogalma, egyre nagyobb igény merült fel a természeti környezet megóvására. (ENSZ Közgyűlése által 1982-ben elfogadott Természeti Világkarta, valamint az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottságának ‘Bruntland jelentés)

Ez a tendencia szükségessé tette a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer ilyen szempontú felülvizsgálatát is. Az MSZMP (Magyar Szocialista Munkás Párt ) felkérte a MTA-t (Magyar Tudományos Akadémia) egy bizottság alakítására és a beruházás környezetvédelmi-szempontú felülvizsgálatára, mindezt 1981-ben.

Az MTA bizottságának jelentése 1983-ra készül el. Eszerint „az Egyezményes Terv a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ökológiai hatásaival és következményeivel átfogóan nem foglalkozott. Nem készült olyan felmérés, amelyben e fontos témakör műszaki, ökológiai, ökonómiai és ezzel összefüggő kockázati kapcsolatait egy rendszerben és kölcsönhatásaiban vizsgálták volna. A felsorolt és fel nem sorolt tényezők együttes számbavétele alapján a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége a beruházás jelentős időbeli elhalasztását, az indokolt tartalmi változások érvényesítését, de leginkább annak leállítását tartja indokoltnak.” A jelentést az MSZMP természetesen ekkor még politikai okokból figyelmen kívül hagyta.

A nagymarosi építkezés megindulásakor az építkezést ellenzők hangja is felélénkült, egyre többen tiltakoztak civilként is az építkezés és a későbbiekben a csúcsra járatás miatt várható negatív környezeti hatások ellen.1984-ben megalakul a Duna Kör szervezet, mely az MTA jelentés figyelembevételét támogatva élharcosává vált a beruházás környezetvédelmi szempontú felülvizsgálatának, később pedig már a teljes beruházás leállításának. Nyílt levelekkel, előadássokkal, tájékoztatókkal segítették megértetni a lakossággal a környezetvédelmi problémákat. Természetesen így visszatekintve a rendszerváltást közvetlen megelőző időkre, jó lehetőség volt a rendszerváltást és a többpártrendszert támogató erők számára, hogy politikai fegyvertényt kovácsoljanak a Bős-Nagymaros kérdéséből.

A magyar fél kilép – a „C variáns” épül a szlovák oldalon.

1988-ban még a kormány a nagymarosi építkezés folytatása mellett dönt, ám a megerősödött környezetvédelmi és egyúttal politikai akarat hatására 1989. augusztus 2-án leállítja a munkálatokat Dunakilitinél és október 31-én azonnali hatállyal felfüggeszti a nagymarosi építkezést, melyet a parlament is jóváhagy. A csehszlovák fél 1989 októberében egy miniszterelnöki találkozón kéri a magyar építkezés folytatását, ellenkező esetben kilátásba helyezi az ún. „C variáns” építésének elkezdését, a magyar állam pedig további felülvizsgálatot és tárgyalásokat sürget. Éveken át folyamatos és eredménytelen tárgyalások folynak a magyar és csehszlovák fél között, miközben a bősi komplexum tovább épül. A magyar kormány 1992. május 7-én, május 25-i hatállyal felmondja az 1977-es államközi szerződést.
Eközben a csehszlovák oldalon tovább folyik az építkezés, a magyar fél kilépése miatt kényszerhelyzetből már az ún. „C variáns” építik, méghozzá egy olyan duzzasztót, mely a már megépült dunakiliti duzzasztóművet hivatott kiváltani. Ez a műtárgy a Dunakiliti feletti szakaszon épül, ahol a folyó mindkét partja csehszlovák oldal, mindez Dunacsúnynál.

Érdekesség: Hét különféle terv készült a az erőműrendszer megvalósítására, volt egy „D” variáns, ami szerint az erőműrendszer már elkészült nagymarosi része visszabontható lett volna, ez által teljesülhetett volna a környezetvédők elvárása, a Szlovák fél nem kért volna kártérítést és csúcsrajáratás nélkül, de üzemelt volna az erőműrendszer. Ezt a variánst azonban a magyar kormány visszautasította.

A „papírtigris* felüvölt” – a „C variáns” tovább épül.

Egyes akkori hazai „szakértői” vélemények tagadták azt a tényt, hogy a szlovák fél építené a „C variánst” és ez által beigazolódna a legnagyobb félelem, miszerint egyoldalúan elterelnék a Dunát, elvéve a magyar Duna-ág vízbiztonságát és veszélyeztetve a teljes Szigetköz vízi élővilágát és ökológiai egyensúlyát. Mindezek mellett a Dunakiliti duzzasztó kiiktatásával teljesen kikerülne a magyar fél kezéből az irányítás – a csap amely a vizet engedi a szigetközi Dunába elérhetetlen lenne számunkra.

Az építkezés és az elterelés előkészületei eközben javában folytak, a győri és a szigetközi szakemberek már 1991 novemberében észlelték és jelezték a kormány felé az építkezést, azt hogy teherautók ezrei dübörögnek a szlovák oldalán, a Duna bal partján, de hazánkban, néhány jelentős lobbierőt képviselő álszakértő ezt csak nyomásgyakorlásnak vélte ezt szlovákok részéről, úgynevezett papírtigrisnek* titulálták az elterelés fenyegetését.

Vargha János Duna-kör alapító akkori televíziós nyilatkozatából is ez derül ki, aki azt állította, hogy szemfényvesztés az építkezés, dr. Hajósy Adrienne kormányfőtanácsos, geofizikus pedig határozottan kijelentette, hogy nem fog megépülni a „C variáns”. Az egyik legfőbb érve több akkori „álszakértőknek” és tanácsadónak az volt, hogy nem merné a szlovák fél megvalósítani az elterelést, erre nincs sem pénzük, sem bátorságuk, mert ez olyan mértékű jogsértés lenne, hogy a Hágai bíróság azonnal visszaállíttatná az eredeti állapotokat. Ezek a „szakértők” adták a tanácsokat az akkor, a nemzetközi tárgyalásokat vezető Mádl Ferenc tárca nélküli miniszternek.

A szigetközi szakemberek azonban pontosan tudták, hogy ha megvalósul a „C variáns” és a Duna elterelése, már nem lesz idő hatékony pereskedésre, mire a nemzetközi bíróságok döntenek, a szigetközi természet visszafordíthatatlan károkat szenved. A szigetközi vízügyi szakemberek idejében elkészítették a probléma megoldására vonatkozó terveket, melyeket akkor sajnos figyelmen kívül hagytak.

A Duna elterelése és hatása.

1992 szeptemberében a helyi szakemberek már látták a problémát, szinten napi pontossággal megjósolták volna az elterelés időpontját, de hiába javasolták a dunakiliti duzzasztómű befejezését, ez akkora már lehetetlennek bizonyult.

A Duna elterelése 1992. október 24-én megkezdődött.

Július Binder mérnök, vízgazdálkodási igazgató kiadta az utasítást a Duna elrekesztésére szlovák oldalon. Több tízezer, Magyarországon készült betontömböt zúdítottak a Dunába, megkezdve ezzel az elterelést.

Dunacsúny-nál, a Duna 1851,75 folyamkilométerénél, mintegy 40 kilométer hosszúságban szlovák területre terelték a Duna vizének a nagy részét, beigazolva ezzel a legnagyobb félelmünket a „C variánssal” kapcsolatban. A szigetközi mellékágrendszer ágai gyakorlatilag azonnal kiszáradtak, bennük csak mutatóban maradt víz. Szerencsére a vízügyi szakemberek azonnal megkezdték a károk elhárítását, különböző vízügyi beavatkozásokkal próbáltak valahogyan vizet „varázsolni” a kiszáradt ágakba.

Kárelhárítás különböző módokon

A vízügyi szakma azonnal látta, hogy mederduzzasztással, gravitációs elven lehet a vizet ésszerűen és gazdaságosan visszajuttatni a kiszáradt ágrendszerbe, ezt 1993 májusában modellkísérleti vizsgálatokkal el is bizonyították és ki is alakították az optimális tervet. Ennek ellenére a politikai akarat a haszontalan és környezetszennyező dízel üzemű szivattyús vízpótlást támogatta teljesen érthetetlen okokból. A több száz millió forintos költség ellenére a kísérlet kudarcba fulladt. 995-re a Vízügyi Igazgatóság végre engedélyt kapott az általuk kidolgozott terv megvalósítására – a részleges duzzasztásra.

1995 májusában megindult a fenékküszöb építése Dunakilitinél. A Duna teljes szélességében, keresztirányban létesítettek 75 000 m3 vízépítési terméskőből egy keresztgátat, mellyel a főmederben több mint 4 méteres szintemelkedést értek el. Ennek hatása egészen Rajka községig érzékelhető volt. Ezen a szakaszon van a Szigetközi-mellékágrendszerek legfelső szakasza. Innen a megoldás már viszonylag könnyen adta magát, mesterséges átvágásokkal (oldalbukókkal) új utat biztosítottak az egyes ágak vízpótlásának, mindezt gravitációs módon. Ez a víz „felülről” kilépve végigáramlik a teljes ágrendszeren, amihez persze kellett átalakításokat végezni, mesterséges átvágásokat, új csatornákat, kisebb duzzasztásokat létesíteni, össze kellett kötni az egyes ágrendszereket. A beavatkozások segítségével a Szigetközi hullámtéri vízpótló-rendszer területén ismét az 1950-es évekre jellemző viziállapotokat visszaállítani.

Utóhatások – a „Dunaszaurusz”.

A politikai és környezetvédelmi vélemények ellen szólt a vízügy szakmai véleménye, melyek meggondolatlannak titulálta a dunakiliti duzzasztómű be nem üzemelését és a szerződés teljes felbontását, ezzel úgymond belekényszerítve a szlovák felet a „C variáns” elkészítésébe. 1997-ben a hágai Nemzetközi Bíróság mindkét felet elítélte, hazánkat a szerződés felbontásáért, a szlovák felet pedig a C variáns üzembe helyezéséért. Ez után közvetlenül az akkori kormány tett politikai lépéseket a két fél közötti együttműködés kialakításáért. A Horn-Meciar paktum értelmében a magyar fél gátat épített volna a Dunakanyarba, a Szlovák fél pedig biztosította volna a 7,5% vízhozam átengedését, ám az ez ellen fellépő tüntetések ezt megakadályozták. Ekkor kapta a vízlépcső a Dunaszaurusz nevet a tüntetőktől.
A párbeszéd az óta is folyamatos, kisebb nagyobb időbeni kihagyásokkal egyeztetések folynak a témában, ám a nagy volumenű beruházások már nincsenek napirenden.

A teljes kár szerény becslések szerint is akkori értéken 600 milliárd forintra tehető, de még az az óriási összeg is eltörpül az ökológiai, környezetvédelmi károk eszmei értékéhez képest, melyet ez az elhibázott döntés okozott a Szigetköznek és Magyarországnak.

Felhasznált irodalom:
http://www.szigetkoz.biz/jog/szerzodes/felmondas1992may19.htm
https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C5%91s%E2%80%93nagymarosi_v%C3%ADzl%C3%A9pcs%C5%91
http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-duna-kor-hirei
https://www.youtube.com/watch?v=cabDgtFwM8Y
http://www.szite.hu/hun/duna_eltereles_25_evfordulo.html

http://www.ativizig.hu/vizugyimuzeum/elod_mosonyiemil.aspx

fortepan.hu

http://dunakiliti.network.hu/

Légi felvételek: EDUVIZIG