1954-es árvíz emlékére – 70 éve történt

70 éve, 1954 július 15-én a Duna úgy döntött, hogy átszakítva gátjait, nyomatékot ad annak a sokszor hangoztatott idézetnek Petőfi Sándor – Föltámadott a tenger című verséből, mely szerint: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr! 3 helyen szakított a Duna, hazánk történelmének egyik legnagyobb árvízét okozva. Az alábbiakban fogadjátok sok szeretettel ezt a kis összefoglalót, mely szövegezés egy nagy táblán a Gátőrházban is megtalálható.

Kisbodak helység egyike a Szigetköz azon településeinek, amely a legtöbbet szenvedett a Duna szeszélyétől, kiszámíthatatlanságától. A Duna főágát jobbról, balról mellékágak szegélyezik. Töltéstől töltésig mintegy 5 km szélességben Duna-ágak, szigetek tarka összevisszasága teszi széppé, változatossá a vidék képét.

Szájhagyomány szerint az „Ezer-szigetek” egykori magaslatán épült „Bodak” vagy „Bodajk” halásztelep, amely szláv eredetű neve után ítélve nádas, sásos, imlákos, vízinövényekkel telített, mocsaras helyet jelentett.

Ma a harmadik, a jelenlegi (remélhetőleg végső) helyén áll a falu, ahol annak idején hatalmas tölgyerdő lehetett, mert még a múlt században, sőt 1928-ban is akadtak megszenesedett tölgyfatuskóra öt-hat méter mélyen egy kútásás alkalmával.

A Duna-szabályozás, a védgát építés itt 1892-ben vette kezdetét. Az erős töltés megvédte ugyan az áradás ellen a községet, de a hosszan tartó magas vízállások a mélyen fekvő, védett határban belvizek formájában mérhetetlen károkat tudnak okozni. A védgát 1897-ben készült el, ezek után a lakóközösség végre úgy érezhette, hogy biztonságban van a Duna szeszélyeitől. Így is volt ez többé-kevésbé, egészen 1954 júliusáig.

Az 1954-es árvíz története

1954 júliusában az Északi-tenger felett kialakuló alacsony légnyomású hideg légtömegből leszakadó rész haladt délkelet felé. Ez a hidegbetörés (más néven magassági hidegcsepp ) az Alpok hegytömegét elérve komoly zivatargócokat alakított ki. 1954 július 7-én hirtelen leesett a hőmérséklet, 1000 méter magasságban már 0 celsius fokot is mértek, 600 méteren pedig havazott. Júliusban ez meglehetősen szokatlan időjárás még az Alpokban is. Ausztriában szinte minden Duna-menti települést elöntött a víz, ideértve a fővárost, Bécset is. Magyarországon az árvízvédelmi kormánybiztosság július 8-án rendelte el a legmagasabb árvízvédelmi készültséget, a töltéskorona szintjét az azelőtti, legmagasabb mért vízszinthez (1899-évi) igazították. A védekezést Dunakiliti és Dunaremete között Stelczer Károly vízügyi mérnök irányította

Stelczer Károly vízügyi mérnök

A Budapesti Műszaki Egyetemen 1948-ban kapott mérnöki diplomát, de már 1945-ben munkába állt a győri folyammérnöki hivatalban. Részese volt az 1947. évi dunai, ill. 1952-1953. évi Lajta árvizek elleni védekezésnek és az ezzel kapcsolatos csehszlovák és osztrák vízügyi megállapodásoknak. Árvízi tapasztalatait hasznosította az 1954. és 1956. évi újabb dunai áradások során. 1956 nyarán kinevezték a székesfehérvári vízügyi igazgatóság vezetőjének, majd három évvel később, 1958-ban a Dégen Imre OVF főigazgató megbízta a VITUKI igazgatói teendőivel. A görgetett hordalékok mozgásának vizsgálatával kapcsolatos tudományos kutatási eredményei elismeréseképpen egyetemi doktori és kandidátusi fokozatot kapott. 1965-1975 között az UNESCO Oktatási Bizottságának tagja volt, s a szervezet támogatásával 1965-ben a VITUKI-ban megindította a Nemzetközi Hidrológiai Továbbképző Tanfolyamot. Kirendelt szakértőként részt vett az 1965. évi dunai és az 1970. évi tiszai árvízi védekezés irányításában.

Nehezítették a védekezést a mentett oldalon lévő gabonatáblák, ahol a buzgárokat szinte lehetetlen volt lokalizálni. Tovább rontotta a védekezés esélyeit a Felső-Dunán elfajult* főmeder.

*A háború utáni helyreállítás elsősorban a roncsok eltávolítását jelentette, összesen 300 hajó és 12 hídroncsot kellett kiemelni, ezért a Duna kotrására nem maradt sem idő, sem lehetőség. Az Öreg-Dunában pedig évente 100-150 ezer köbméter kavicsmennyiséget rakott le a folyó. Ez nem csupán a medret érintette, hanem a hullámteret is, a középvízszint átlagosan körülbelül 1 méterrel emelkedett ez idő alatt. Értelemszerűen emiatt az árvizek is egy méterrel magasabb értékkel vonultak le.*magyarázat vége

Még álltak a töltések, mikor a Szigetköz alsó és középső részét már elborította a víz. A szivattyútelepek nem bírtak ekkora víztömeggel megbirkózni, sok helyen csónakból arattak 1954 júliusában. A töltés erősítésén, a „nyúlgátak” megerősítésén több ezren dolgoztak, de töltés – ami a mostani szintnél legalább 2 méterrel alacsonyabban volt – teljesen átázott, puha volt mint a gumi, a töltésen dolgozó közel 3000 ember lába alatt úgy remegett, mint a kocsonya. A töltés július 15-ig tartotta a hatalmas víznyomást. Pozsonynál ekkor 10230 köbméter volt a Duna vízhozama másodpercenként (júliusban átlagosan 1500 m3/sec a vízhozam). A töltés alatt lévő, főként elhagyott medrek laza üledékein átjutó víz talajtörést okozott Kilitinél, Kisbodaknál és Ásványrárónál.

ÁTSZAKADT A GÁT

1954. július 15-én délelőtt 10:20-kor a töltés közvetlenül Ásványráró község felett minden előjel nélkül váratlanul átszakadt. A szakadás órák alatt 95 m-re bővült és legmélyebb pontján 9 m mélységet ért el a terepszint alatt. Délben Kisbodaknál, teljesen hasonló körülmények között, talajtörés következtében újabb szakadás történt, mely 58 m szélességre fejlődött ki.

1954. július 16-án még további 2 szakadás bontotta meg a Duna jobb parti védvonalat és növelte a Szigetközbe ömlő víz mennyiségét. Dunakiliti község közelében hajnalban a holtmeder felett épült töltés teljes átázás következtében megcsúszott, átszakadt és a nyílás 53 m-re bővült. Július 15-én és 16-án egyszerre 550 millió köbméter víz zúdult a Szigetközre, ahol már zajlott a lakosság evakuálása. Összesen 30000 embernek kellett elhagynia otthonát. Szerencsére időben rendelték el a települések kiürítését, így emberéletben nem esett kár.

A Szigetköz töltésekkel övezett belső részébe jutó Duna Győr felé hömpölygött elpusztítva mindent ami az útjába került. Július 20-án a Győr városát védő északi körtöltés is átszakadt Révfaluban, a Tábor utcánál. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Mosoni-Duna mentén szilárdan álló töltéseket megkerülve a Duna a mentett ártér felől tört be a városba. A Szigetköz keleti részében összegyűlő vizek visszajutását később éppen a dunai töltések akadályozták meg. Győr-Révfaluban 5 napig tartott az árvíz, amely a Mosoni-Dunán átívelő hídfőt leszámítva mindent elborított. A Damjanich utcában 3,6-4 méter magas vízoszlopot mértek. Az áldatlan állapotokat az apadás megindulása után a Gönyű felé eső töltések felrobbantásával sikerült megoldani, amikor is a Szigetközt borító ár gravitációs úton visszatérhetett a mederbe.

A Szigetköz 65000 holdas területéből 35000 állt víz alatt. A védekezés költsége és a károk akkori értéken meghaladták az 500 millió forintot (mai értékben ez több mint 88 milliárd forint!). Közel 1400 – többnyire vályogból épült – ház dőlt össze, 2000-nél több sérült meg. Feketeerdő és Dunaszentpál települések szinte sértetlenül vészelték át az árvizet, e két falu kivételével azonban mindenhol tetemes károk keletkeztek. A legrosszabbul az Alsó-Szigetköz járt. Győrladamér, Győrújfalu, Győrzámoly, Dunaszeg, Kisbajcs, Szőgye szinte teljesen elpusztult. Kisbodakot az árvíz levonulása után odébb kellett költöztetni, magasabb területre, Ásványrárón, Vámosszabadiban az épületek fele összedőlt.

A Szigetköz szinte minden településén emlékhelyek, kopjafák őrzik a gátszakadások és az árvíz emlékét. Sok helyen, ahol ez lehetséges a kopjafa azt a helyet jelzi, ahol 1954 júliusában a Duna áttörte az ember építette védvonalakat és a történelem legnagyobb pusztítását hozta a Szigetközre.

A kisbodaki Pintér Ferenc visszaemlékezése

Huszonegy éves voltam, éppen sorkatonai szolgálatomat töltöttem Várpalotán. A rádióból és az újságokból értesültem az otthoni hírekről, valamint a szüleim leveleiből tudtam: egyre nagyobb a baj. 1954 júliusában sorra küldték haza a szigetközi katonákat. Mire hazaértem, már olyan magas volt az ár, hogy mindenki összepakolt Kisbodakon: ruhaneműt, élelmet, gabonafélét. Az unokabátyámék Máriakálnokon laktak, s eljöttek lovas kocsival: ők segítettek elhurcolkodni. 

Rengeteg „lapátos” ember volt itt az ország minden részéből. Építették és erősítették a nyúlgátakat. Ennek ellenére átázott a töltés, olyan puha volt, mint a gumi. Már az árvizet megelőző tél is csapadékos volt, ráadásul kora tavasszal is sok eső esett. Ezután megjött a márciusi köd: a szigetközi ember ebből mindig tudta: száz napjára nagy víz lesz. Ez a tapasztalat mindig be is igazolódott, amíg nem terelték el a Dunát. Folyamatosan áradt azon a nyáron a folyó, aztán „zúgva, bőgve törte át a gátat”. 

– Július 15-én dél körül aztán nem bírta tovább a töltés, s átszakadt az iszonyú nyomás alatt. Apám szülei már felrakodtak a kocsira, én pedig kémleltem a vizet: a szakítás pillanatát is láttam. A faluban félreverték a harangot. A töltés alsó része teljesen átázott, az ürgelyukak is megteltek: megkereste a Duna az útját. A szlovák töltéstől idáig 3–4 kilométer szélesen mindenhol víz volt: óriási nyomást kellett addig is tartania a gátnak. Amikor menekültünk ki Kisbodakról, visszanéztem a házunkra: úgy rogyott össze, mint egy kártyavár. A nagykapu teteje felett folyt át a víz: ment Dunaremete és Darnózseli felé. Odaveszett a konyha- és szobabútorunk. Szó szerint a sarkunkban volt az ár, úgy siettünk Püski felé, mint akit kergetnek. Dunaremeténél 622 centiméterrel tetőzött a folyó. A teheneket utána kötöttük a lovas kocsinak, a disznókat autóval elvitték a katonák: ezeket úgy kellett megkeresni, én például Újrónafőnél találtam meg enyéimet. 

– Az egész falut ki kellett telepíteni: mi Máriakálnokra kerültünk. Csakhogy éjfélkor ott is verték az ablakot, hogy meneküljünk, mert „itt a Duna”. Így aztán Mosonmagyaróvárra mentünk, Szalay Zoltánék fogadtak be bennünket. Azonban ott is mindig gátat kellett építeni, mert Feketeerdő, Dunakiliti felől jött a folyó, kereste a laposokat. Kisbodakról a gátőrnek is menekülnie kellett.  Én is visszajöttem hamarosan: Püskin elkötöttem egy csónakot, s hazalapátoltam. 

Nem féltem akkor sem, most hetvenegy éves vagyok, s még „meg tudom evezni a vizet”. Körülbelül egy hónapig voltunk távol, iszonyú büdösre értünk haza, fertőtleníteni kellett, hatalmas volt ugyanis a járványveszély. Eltakarítottuk a romokat: az egész falu összefogott. Állami segítséget is kaptunk, vonaton jött a cserép és az építőanyag. Amerikából kukorica, olaj, búza és takarók érkeztek. A bútorokat jutányos áron kaptuk meg. Több száz önkéntes kőműves dolgozott a faluban. Nyár végére már lakható lett a házunk, még a villanyt is bekötötték. Hamarosan a töltés magasságán is emeltek. Szerencsére emberi életben nem esett kár az árvíz idején. Talán 15–20 épület maradt épségben Kisbodakon.

Az ásványrárói Vadász Ernő megemlékezése

A nyolcvanegy esztendős ásványrárói Vadász Ernő már az ötven évvel ezelőtti árvíz idején is a vízügynél dolgozott, később harminc évig gátőrként tevékenykedett. 

– Abban az évben egész tavasszal „nagy víz” volt, másfél hónapig volt árvízkészültség, s egyre súlyosabb lett a helyzet. Az egész ásványrárói töltésszakaszt másfél méter magas nyúlgát tartotta. Nehéz volt a dolgunk, mert a töltés innenső oldala szántó volt, így a buzgárt sem nagyon lehetett megtalálni a gabonától. Az árhullám elől mindenkit ki kellett telepíteni a faluban. A fiatalokat és a gyerekes anyákat már a gátszakadás előtti nap elvitték: az én családom – feleségem és az akkor egyéves kisfiam – Pannonhalmára került. Én itt maradtam, a házunkat nem vitte el a víz, csak az udvarig jött be. Ásványrárón maradni csak saját felelősségünkre lehetett. 

Az akkori töltés ahhoz a vízhozamhoz gyenge volt, érthető, hogy nem bírta a nagy nyomást. Július 15-én háromnegyed tizenegykor adta meg magát. Én mindennap a töltésnél dolgoztam, folyamatosan töltöttük a homokzsákokat, hullámverés ellen védekeztünk, erősítettük a nyúlgátakat. A gátszakadás után uszályok hozták be a falu szélére a köveket, azokat pakoltuk. Kétszáznyolcvan házat öntött el a folyó, s 2400 embert kellett kitelepíteni. Miután lement a víz augusztus derekán, kijött egy bizottság, s felmérte a károkat. 

Megérkeztek a „közerők” – katonák, tűzoltók, gyári munkások – s megkezdődött az újjáépítés. A község hálája jeléül az egyik utcát például Szerszámgépgyár utcának nevezte el, a segédkezet nyújtó gyári munkások miatt. A mi házunkat is elbontották – mert az alapot alámosta a folyó –, majd újjáépítettük. A vályogházak persze egytől egyig összecsuklottak. Őszre nagyjából helyreállt a rend a faluban. Az árvíz után egy évvel gátőr lettem, s harminc évig töltöttem be ezt a tisztséget.